Sípos úr előkerül (Bors sorozat)

A novellát a Bors című TV sorozat ihlette. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a főszereplők a háború után tovább tevékenykedtek volna

Bors és Dániel Ede, azaz Tanár úr leadták a fegyvereiket, és leültek a Népliget szélén, a Négy szürke nevű kocsmában. Na jó, ez erős túlzás. A Négy szürke egy kiégett busz, amit valaki – valószínűleg Julcsa – kipofozott annyira, hogy ne fújjon át rajta a szél. A nevet a négy defektes, szürke kerékről kapta, amik még mindig a helyükön vannak, mintha csak várnák, hogy valaki felfújja őket. Ne értsétek félre, ezt a nevet csak a vendégek használják, a helynek még hivatalos neve sincs. Az egyik kitört ablak helyén ül Julcsa, a kocsmáros. Onnan szolgál ki – kinyújtja a kezét a lyukon, veszi át a pénzt és adja ki a sört, vagy a málnaszörpöt. Másféle választék nincs, és szép szót még senki nem hallott tőle. Egy legenda szerint valakinek egyszer azt mondta: „Nesze”, de azt se hiszi el senki. Ha esik az eső, Julcsa ki sem nyit. Ilyenkor a busz csak egy roncs. Nem kell félni, hogy a helyet kirabolják. Julcsa itt lakik. Kibombázták.

A busz körül hevenyészett asztalok, székek, nincs kettő egyforma. A helyről pont rálátni a Pénzverő épületére, amin – ahogy az egész városon – látszik a háború pusztítása. Az emberek nem pénzt vernek. Romokat takarítanak, falakat raknak.

Tanár úr hozza a második kör sört. Amikor az ablakhoz ér Julcsa csak ránéz. Tanár úr rögtön tudja: ha nem fizet, nincs hitel. Nem lehet tudni, hogy Julcsa minek alapján dönti el, hogy elég távozáskor fizetni, vagy nem adja ki a folyékony kenyeret, amíg a vendég nem fizet.
Tanár úr éppen leteszi az asztalra a két poharat, és a várból való kitörést elemzik. Bors szerint felesleges hősködés volt, Tanár úr szerint „megtévesztett emberek a haza oltárán bemutatott áldozata”. Vita nincs, mert Bors legyint: mindegy, úgy se élték túl. Ekkor meglátnak egy közeledő púpos alakot, eltorzult arccal, aki erősen sántít, mintha az egyik lába mindig egy lépéssel lemaradna a másik mögött.

– Sziasztok – köszön az alak, amikor odaér. – Hát nem számítottam rá, hogy még látlak benneteket.

Ekkor a hangjáról felismerik. Bors azonnal adja is a kezébe a saját poharát.

– Sípos úr! – Bors hangja megakad, és megigazítja a gallérját. – Azt hittük, az utolsó akciónál elestél.

– Látjátok, hogy nem.

– Akkor ülj le – mondja Bors, és előretol egy széket, ami azonnal megbillen. – És mesélj. Tanár úr, te ne szólj közbe. Sípos úr, kezdd.

Sípos úr leül, megigazítja a kabátját, és olyan alapossággal kezd mesélni, ami tőle szokatlan:

– Az utolsó, amire emlékszem, hogy a teherautó lámpáját felkapcsoltam, és akkor elsötétült minden. A továbbiakat csak Komarov elbeszéléséből tudom: a szovjetek gyűjtötték a halottakat. Ott feküdtem köztük. Aztán jött Komarov őrnagy, és felismert. Még saját sírt is ásatott nekem. Szerencsére – mielőtt beletettek volna – észrevette, hogy lélegzem.

– Micsoda – Bors a fejét csóválja. – Egy szovjet őrnagy pont neked ásat saját sírt? Ne haragudj, Sípos úr, de te nem vagy annyira érdekes ember.

– Dehogynem – válaszol Sípos úr, és mosolyog, de a mosolyban ott a fájdalom. – Komarov hálás volt nekem. A háború előtt, az Epsomi derbin…

– Na, ezt hagyjuk – vág közbe Tanár úr, és felemeli a mutatóujját. – Inkább a történetet folytasd.

– Hát jó – Sípos úr röviden sóhajt. – A műtőbe kerültem. Rengeteg vért vesztettem. Komarov mindenkinek, aki adott vért, két deci pálinkát adott. A környék összes kocsmáját felvásárolta vagy kiraboltatta se la gere (látod Tanár úr én is tudok ilyet). Mire a műtét végén kinyitottam a szemem, Komarov fáradtan, félrészegen ült az ágyam mellett. De én túléltem. Csak látjátok, lovagolni nem tudok többé.

Tanár úr komoran bólint.

– Dulce et decorum est pro patria mori – mondja halkan. – Édes és dicső a hazáért halni. De élni is édes, és ehhez nem kell ló. Bors, mondj te is valamit, te értesz ehhez.

Bors rá se hederít.

– Zsoké már úgyse lettél volna, Sípos úr, azok után, amin együtt keresztülmentünk, úgysem ülhetnél lóra. De hogy itt vagy, az a lényeg.

– Ti mit csináltok? – kérdez vissza Sípos úr.

– Rendfenntartók vagyunk – mondja Bors. – Tanár úr tanítana, de nincs kinek. Én meg visszamennék hentesnek, de nincs annyi hús, hogy még egy hentesnek munkát adjon.

Tanár úr közbevág:

– A szovjetek felkértek, hogy a szovjet őrjáratokkal járjuk a várost, és tartsuk rendben a katonáikat és civileket. Az a helyzet, hogy elharapóztak a vetkőztetéses támadások. Hideg van, mindenki ruhát akar, de a ruhák nem teremnek a fákon.

– Még jó, hogy a magyarok nem vetkőztetnek – mondja Sípos úr.

– Dehogynem – legyint Bors. A szovjeteknél nem nézik jó szemmel, ha az övék a hibás. Csernisov városparancsnok emberei kértek fel minket, hogy diszkréten kezeljük. Szóval járjuk a várost, és ha kell, közbelépünk. De erről majd máskor. Te mesélj még arról, hogy Komarov miért volt olyan hálás. Mi történt az Epsomi derbin?

Sípos úr elhallgat. A szeme a távolba réved, valami olyat lát, ami ott sincs.

– Arról – kezdi, majd megakad. – Arról nem szoktam beszélni. De annyit elárulok, hogy Komarov… ha én akkor másként döntök, most nem lenne őrnagy. Legfeljebb emlék, bár lehet, hogy megnyerem a derbit.

– Na, ezt most itt fejezzük be – mondja Bors, és fölemeli a poharát. – Igyunk arra, hogy az emlékek tartósak, de a sör nem. Sípos úr, örülök, hogy élsz. Tanár úr, a következő kört is te fizeted.

Tanár úr bólint, és elővesz pár aprópénzt.

– Finis coronat opus – mondja – a vég koronázza meg a művet. De a mi történetünknek még nincs vége.

– Még szerencse – mondja Bors, és a sör után nyúl.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!