Szerepcsere 2. verzió

A halott éppen a bárpultnak támaszkodva harmonikázott. A sörszagú, elhanyagolt kocsma tele volt emberekkel. A jelenlévők ezt persze nem tudták a muzsikus ficsúrról, akit ők csak Füttyösnek hívtak.

A hely látott már szebb napokat. Szinte az összes berendezési tárgyon javítás nyomai látszottak. A bárpult különösen megviselt volt. Ez nem mindig volt így.

Pár hete, egy álmos estén egy ember farmernadrágban és flanelingben fütyörészve belépett az ajtón. Az ingét nagyon megnézték. Errefelé szokatlan módon szinte az összes gombja megvolt. Mindkét cipőjében volt fűző. A ballábasban a kék különösen fényűzőnek hatott. Barátságosan megszólalt:

– Engedjék meg, hogy előadjak néhány opuszt a repertoáromból.

Ekkora sértést itt még senki sem hallott, méghogy opusz meg repertoár…

A mentők és a rendőrök olyan fél óra múlva érkeztek. Ők már csak a romokat és a súlyosan sebesült törzsvendégeket találták. A környék kórházai gyorsan megteltek velük. A rendőrség körözési listája is rövidebb lett pár névvel.

A kocsma megsínylette a történetet. Pár törzsvendég, meg a délelőttös pincér, aki valamiért nem ért rá előző este (a rágalmak szerint közük volt egy kamionnyi borotva eltűnéséhez), elkezdtek rendet csinálni. Nem volt egyszerű dolguk. A bárpult alól halk kaparászást hallottak. Nekiláttak óvatosan felállítani. A kocsmáros nagy nehezen kimászott alóla:

– Marhák, nyitni kell, csipkedjétek magatokat!

A nyitás után a megmaradt székek nagy része is üresen maradt. A kocsmáros fia komótosan, de nagy elszántsággal javította a bútorokat.

Az eszement alak megint megjelent:

– Tisztelt publikum (ez nem tud meglenni sértegetés nélkül), a tegnapi testgyakorlás miatt a koncert elmaradt, engedjék meg, hogy pótoljam.

A nézők jobb keze különböző zsebekbe vándorolt – mindenkinél abba, ahol a kést vagy ólmosbotot tartotta. A tegnapi események fényében azonban egyelőre nem adtak határozottabb hangot a neheztelésüknek…

Az előadás régi slágerekből állt. A harmonikaszót időnként énekkel és füttyel váltogatta. A slágerek hiába voltak lejárt szavatosságúak – már a közönség nagy részének születésekor is –, az előadást feszült figyelem kísérte. Ha valakihez közel ment, annak bizony sürgős dolga lett máshol. Senki sem akart a mentőben ébredni.

A sokadik sláger után a közönség egy része már a harmonikával együtt dúdolta a dallamot. A kezek még nem kerültek elő, de ez már egyértelműen jelezte a hangulat enyhülését.

A produkció végén szteppelve ment körbe egy tálcával. Ebbe mindenki dobott egy kis pénzt. A záróösszeg nem volt különösen magas, de mit várhatott az ember, ha a közönség nagy része valamelyik közeli kórházban vagy zárkában tartózkodik?

Egy idő után a törzsvendégek lassan visszaszállingóztak. A zenei produkció hírére a kezdésre általában telt ház volt. Ezért a csapos néha meghívta a művészt egy-egy rumra, egy szendvicsre.

Már a törzsvendégek sem kívánták a vérét – túlzottan féltették a saját csontjaik épségét. Ha a nevét kérdezték, mindig elütötte valamilyen tréfával. Lassan ráragadt a Füttyös név.

A múlt

Hogy került ő ide?

Nagyon drága öltönyt viselő emberek jelentek meg nála. Vételi ajánlatot tettek a cégére. Az ajánlott összeg nevetségesnek sem volt nevezhető. Legközelebb egy hét múlva járt az irodában. Begipszelt kézzel.

Kérdezték:

– Mi történt?
– Elcsúsztam a jégen.
– Júliusban?
– Ha hinni lehet Gergely pápának…

Másnap a nagy keményfa íróasztalt – amelyet még az apja csináltatott az első nagyobb szerződés bevételéből – levitették a nagy tárgyalóba, ahol a hatalmas faragott fekete szörnyeteg teljesen idegen volt a modern világos bútorok között. A főnök körülményesen begipszelt kezének ujjai közé fogta az aranyozott tollat, amivel a szerződéseket szokta aláírni. Az összes alkalmazott előtt szignózta a cég eladását és a saját felmondását. Ezt az öltönyösök valószínűleg megszégyenítésnek szánták, az alkalmazottak szeméből azonban csak elismerést és együttérzést tudott kiolvasni. A főnök után a munkatársak is szép sorban aláírták a felmondásukat. Nem akartak „elcsúszni a jégen”.

Robi bácsi volt a cég első alkalmazottja. Akkoriban már a nyolcvanhoz közeledett, de még így is minden nap bejárt dolgozni. A mindig kifogástalan fehér köpenyének szivarzsebében ott volt a logarléc, az oldalzsebében pedig a táblagép.

Az aláírás után – anélkül, hogy egy szót is beszéltek volna róla – mindenki a szemben lévő étterembe vonult. Itt hosszan beszélgettek a cégnél töltött évekről, a szépekről is, a nehezebbekről is. Közben került a bejárati ajtóra egy „Zárt körű rendezvény” tábla, az egyik asztalra egy üres levesestál. Ebbe szépen lassan gyűltek a különböző címletű papírpénzek.

A beszélgetések közben Janika, a gazdasági igazgató, telefonált és internetezett. Odament egy-egy munkatárshoz, és adott nekik egy-egy cetlit – rajta egy névvel és egy telefonszámmal.

Mire a nap lement, megjelent egy futár, hozott egy borítékot Robi bácsinak. A feladóként „munkatársaid” szerepelt. A borítékban egy nyitott repülőjegy volt Winnipegbe, hogy meglátogathassa az unokáját.

Nem sokkal később a csapat szedelőzködni kezdett. Amikor a főnök fizetni akart, a pincér a tulajdonosra nézett. A tulajdonos bólintott.

– A számla rendezve.

Egy hét múlva már csak Janikának és a főnöknek nem volt új állása.

A főnököt a nagyon sokadik jelentkezés után behívták állásinterjúra. A tárgyalóban ott ült a HR-es és a leendő munkatársa. A terem berendezése modern, minden bútor szögletes, fehér.

– Engedje meg, hogy tegeződjünk.
– Enyém a megtiszteltetés.
– Ismered a Novaris ügyviteli rendszert?
– Mi a Corvust használtuk, de természetesen megtanulom.

– Az angol nyelvvel hogy állsz?
– Can we continue in English?
– Jó, jó ez most nem nyelvvizsga.

A rövid kérdések és rövid válaszok záporoztak egymás után. Fél óra múlva egy kolléganő jelent meg fekete kosztümben fehér gallérral, és valamit a HR-es fülébe súgott.

A HR-es arcából kifutott a vér.

– Ezek szerint te vagy… Ezek szerint maga…

Két biztonsági ember udvariasan, mellrésznél dudorodó zakóval az autójáig kísérte.

Egy barátja ajánlott egy megfelelő pozíciót. Amikor ment volna aláírni, a barátja remegő hangon csak ennyit mondott:

– Idetelefonáltak.

Egy holdas estén a főnök nézte a bankszámláját, ami az elmúlt hónapokban eléggé leapadt – most sem reménykeltőbb, mint tegnap. Nézte a hiteltörlesztéseket. A bevételi tételek minimálisak. A lakást megvehette volna készpénzért, de jobb döntésnek tűnt a pénzt a cégbe tenni, és a lakást hitelből megvenni…

Nézte az életbiztosítását. Az év végéig még érvényes… A hitel kifizetése után még maradna pénz… Az arcára kiült egy szomorú félmosoly.

A kertész otthagyta a „dolgozós ruháját”, amikor a költségcsökkentés miatt kirúgták.

– Ezt nem viszem el, főnök – úgyis visszahív.

Most felöltötte a kopott, szedett-vedett ruhát. A mérete csak nagyjából volt rá jó, az ingnek hiányzott egy gombja – de a célnak megfelelt. A család aludt. Nem szólt senkinek. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót.

Kora reggel már ott volt a „húspiacon”. Itt kerestek a vállalkozók embert az alkalmi munkákhoz. Végül egy nehéz, veszélyes munkára csak ő jelentkezett. Pár nap múlva, elszámoláskor a megbízóval beszélgetett:

– Figyelj fiú – mindenkit így hívott, akit a „húspiacról” hozott –, jól dolgoztál. Ha egész héten minden reggel józanul megjelensz és így dolgozol, felveszlek szerződéssel.
– Ha így megfizet, jövök minden reggel, de szerződés nem kell.

A következő napon egy padlást kellett kiüríteni, mindent egy konténerbe hordtak. A rengeteg lom között volt vagy tíz szájharmonika gyári csomagolásban. Egyet zsebre tett. Másnap ebédidőben harmonikaszóval szórakoztatta a munkatársait.

Este bement találomra egy tömött kocsmába. A történteket már ismerjük.

Ami a keresetéből maradt, azt minden héten egy csekken feladta a családjának.

Bill

 

Füttyös már pár hónapja szolgáltatta a zenét az úri közönségnek, igazából egész jól keresett vele. Egy alkalommal nagy címletű papírpénzt talált a tálcáján, rajta egy telefonszámmal.
Másnap a két munkája között felhívta a számot. Bill vette fel, akit ő még Imrének ismert. Megbeszéltek egy találkozót.

 

– Már régóta Canberrában élek, csak hazalátogattam. Nem tudtam, hogy ilyen szépen tudsz zenélni.

– Imre… vagyis Bill – mondta halk, rekedtes hangon a Főnök, miközben a saját, repedezett bőrű ujjait nézte. – Látom, a világ túlsó felén sem változtál meg. Megismertelek a tálcán lévő pénzről. Csak te hajtottad mindig így élére a papírpénzt.

Bill halkan felnevetett, de a hangjában nem volt öröm.

– Az érettségi banketten is így csináltam, emlékszel?

– Igen, meg amikor Marival helyetted mentem el a randira, te meg helyettem írtad meg a matematika írásbelit… Ikerpárként kezeltek minket, pedig még csak nem is voltunk rokonok. Mari… – a Főnök elhallgatott. – Mi lett vele? És a lányokkal?

Bill hosszú másodpercekig csak a kávéscsészét forgatta a tenyerében. A tekintete a semmibe révedt, a válla észrevétlenül megereszkedett.

– Egy kamion… a fékrendszer elszállt. Marinak és a két ikerlánynak esélye sem volt. A kis családi cégből építettem egy cégcsoportot, ami ma már több ezer embernek ad munkát. Pénzem annyi van, amennyit három élet alatt sem lehet elkölteni. És tudod, mi a legszörnyűbb?

Megbillentette a csészét, a fekete folyadék megcsillant az alján.

– Hogy nincs kinek hazavinni. Napi tizenhat órát dolgozom, hogy ne kelljen gondolkodnom. A szívem azonban megelégelte. Ha így folytatom, az év végét sem élem meg. Csakhogy most már a cég a családom.

A Főnök megdermedt. Nem szólt semmit, csak nézte a gyerekkori barátját.

– Én pedig ide jutottam, Imre – mondta a Főnök elszoruló torokkal. – A cégemet átvették, a nevemet feketelistára tették. A családomnak laknia kell valahol, a gyerekeimnek egyetemre kell menniük. Ha engem holnap elüt egy kamion, személyautó vagy űrhajó, a biztosító fizet, a családom egyenesbe jön.

Bill lassan átnyúlt az asztalon, s rátette a kezét a Főnök megviselt, munkában megkeményedett kézfejére.

– Mindkettőnk élete zsákutcába jutott. Neked meg kell halnod a családodért, én meg kicsit még élni akarok, és szeretném tudni, hogy a vagyonom jó kezekbe kerül.

A Főnök szeme felcsillant. Egy félmosoly jelent meg. Bill ezt az iskola folyosójáról már ismerte. Akkoriban szinte mindig intő lett belőle.
– Nézzük a matematikát – mondta a Főnök. – Te napi tizenhat órát dolgozol, de a céged nélkül nem tudsz élni. Én tudnék dolgozni, csak éppen nem hagynak. Nyolc meg nyolc, az tizenhat.

Bill elmosolyodott – pontosan azzal a huncut, gyerekes mosollyal, mint annak idején a gimnázium folyosóján.

– A Főnöknek még van egy utolsó fellépése a hídon, talán Füttyös is szögre akaszthatja a harmonikáját…

A haláleset

 

Egy esős éjszakán Füttyös nem jelent meg a kocsmában. A Főnök azonban a szokásos üzleti öltönyében feltűnt a közeli híd kamerafelvételén. A nagyapjától örökölt zsebóráján megnézte az időt a hídfőnél. Egyszer csak feltűnt előtte a jellegzetes kockás kabát. Kés villant. A Főnök átbukott a korláton.
A jelenetet egy autó menetrögzítő kamerája is felvette. A vezető azonnal hívta a rendőrséget. A vízi mentők sem sokat várattak magukra. A sebesültet vagy a holttestet azonban nem találták.

Reggel keresték Bicskást. Ilyen kabátot közel és távol csak ő hord. Amikor megjelentek a rendőrök, már messziről kiabált:

– Megtalálták a kabátomat? Ilyen kabát kettő sincsen. Ez egy halálraítélt szabó utolsó munkája.

A rendőrök kikérdezték Bicskást, a törzsvendégeket, a kocsmárost. Mindenki egybehangzóan állította, hogy olyan részeg volt, hogy csak amikor hazaindult, akkor vette észre, hogy ellopták a kabátját.

Egy idő után megtalálták a Főnök iratait. A zsebórát egy kutyasétáltató vitte be a rendőrségre, aki a megtalálás helyszínét gondosan körbefotózta, mielőtt hozzányúlt. Látott elég krimit. Élvezte, hogy most a részese.

A holttest nem került elő, de Billnek sok ügyvédje volt. Ismerték a jogot, a biztosítási szerződést pedig talán fejből is tudták. A család közben minden hónapban támogatást kapott egy addig ismeretlen alapítványtól. Ebből futotta a törlesztőrészletre és a korábbi életük fenntartására.

Amikor köszönőlevelet akartak küldeni, rövid válasz érkezett: minden kapcsolatfelvételi kísérlet a támogatás azonnali megszüntetésével jár. Nem szerepelt rajta sem név, sem aláírás.

Bicskás kabátját néhány nappal később a rendőrkapitányság lépcsőjén találták meg, gondosan kitisztítva és összehajtva. Ilyen tiszta még sose volt.

A tanulás

A Főnök elkezdte tanulni az ausztrál angolt, Bill kapcsolatait, mozdulatait és gesztusait. Hiába jártak együtt iskolába, az eltelt évtizedek alatt egészen más emberré váltak. Már nem ugyanúgy álltak, nevettek vagy fogtak kezet. Még a hallgatásuk is különbözött.

– Figyelj, testvér! Amikor azt mondod, hogy Your figures are correct, but your conclusion is wrong, tartsd egy kicsit magasabban a kezed. Igen, így. A délutáni online megbeszélésre már te jelentkezel be. Én a háttérből figyellek.

– És ha olyasmit kérdeznek, amiről nem beszéltünk?

– Akkor úgy nézel rájuk, ahogy én szoktam. Attól általában elfelejtik a kérdést.

Egyikük sem gondolta volna, hogy a regényekből jól ismert szerepcsere ennyire nehéz, de lassan belejöttek.

Eszter

Eszter az általános iskola első napján ismerte meg későbbi férjét. A tanító néni ugyanazt a szabad helyet mutatta nekik, ők pedig egyszerre indultak el felé. Eszter ökle ugyanabban a pillanatban csattant a fiú szemén, amikor a fiúé az övén. Mire a tanító néni közbelépett, mindkettőjüket haza kellett küldeni.

Hónapokig látványosan kerülték egymást. A középiskolai felvételi előtt azonban kiderült, hogy kiválóan kiegészítik egymást. Amit az egyik nem értett, azt a másik el tudta magyarázni. A közös tanulásból közös programok, a közös programokból udvarlás, az udvarlásból pedig házasság lett.

Attól kezdve együtt építették az életüket.

Azon a napon, amikor a Főnököt hivatalosan halottá nyilvánították, egy futár jelent meg a titokzatos alapítvány aranykeretes, dombornyomott meghívójával.

Eszter felvette a legszebb ruháját, amiben éppen olyan vonzón, de sokkal magabiztosabban nézett ki, mint a szalagavatón. Vett egy gyönyörű félmagas sarkú piros lakkcipőt. Az alapítványról továbbra sem tudott semmit. Nem szeretett felkészületlenül érkezni: bekapcsolt egy apró diktafont, majd a táskájába csúsztatta.

Amikor megérkezett, egy egyenruhás inas vezette végig a festményekkel díszített folyosókon. Egy jelöletlen ajtó előtt megállt, majd félreállt.

– Innen nem mehetek tovább.

Eszter maga nyitotta ki az ajtót. Odabent meglátta a régen halottnak hitt férjét. Elsápadt, elvörösödött, majd két hatalmas pofonnal lezárta a rövid találkozót.

Dúlva-fúlva rohant végig a korábban barátságosnak érzett folyosókon. Mit mondhatott volna neki? Hogy az elmúlt években nem volt, aki elvigye az autót a szerelőhöz vagy kivigye a szemetet? Hogy nem volt, akinek a vállán kisírhatta volna magát? Hogy mit mondott a gyerekeknek és a szomszédoknak? Hogyan kezdhetett volna új életet, amikor még azt sem tudta biztosan, hogy valóban özvegy-e?

Az inasnak volt annyi emberismerete, hogy ne kérdezze meg, kellemesen telt-e a találkozó. Csak átnyújtotta az apró diktafont.

– Ez kiesett.

Eszter szó nélkül elvette. A táska cipzárja végig be volt húzva.

A felpofozott nem igazán így képzelte a találkozást. A nap további részét egy üveg Johnnie Walker társaságában töltötte. Ez azt jelentette, hogy Füttyös a széken helyezkedett el, Johnnie pedig az asztalon. Késő éjszakáig nézték egymást. Nem tettek kárt egymásban.

Másnap Bill is hazajött a soros orvosi vizsgálatról:

– Még van időnk. Folytassuk a munkát.

A diktafon

 

Egy szerda délután Bill telefonált: üzenet érkezett a Főnöknek, menjen be a Főhadiszállásra.

Az asztalán egy borítékban egy diktafon és a nagyapja zsebórája volt – amelyről azt hitte, hogy a hídon örökre elveszett. Se levél, se magyarázat, csak egy apró gomb.

Megnyomta. A felesége hangja szólalt meg.

Végighallgatta, aztán visszatekerte, újra és újra lejátszotta. A keze egy idő után már magától mozdult a gombhoz.

A zsebórát elővette, felnyitotta, becsukta. Ez volt az egyetlen mozdulat, amivel le tudta kötni az ujjait, amíg a fejében Eszter hangja járt körbe-körbe.

Sokszor meghallgatta. A fotelban aludt el, a diktafon még ott volt a tenyerében, mint egy kavics, amit valaki a partról hozott.

Eszter nem kérte, hogy menjen haza. Csak azt, hogy éljen.
Nem tudta, mikor lesz képes őt elengedni. De elfogadta, hogy ezt kell tennie.

Reggel munkára készen jelent meg a szokásos megbeszélésen.

A Son Kft.

 

Bill a Főnökhöz fordult:

– Figyu, az utóbbi időben a Son Kft-nél nagyon megnőtt a fluktuáció. A jól képzett szakemberek és a titkárnők éppúgy gyorsan cserélődtek, mint a takarítók vagy a biztonsági emberek. A munkatársak korábban átlagosan 6,2 évet töltöttek a cégnél. Ez két év alatt 3,4 évre csökkent. A céggel kapcsolatos dokumentumok nem adtak magyarázatot a változásra.

– Rendben akkor léptess be, mint Tomit karbantartónak. Új frizura és mehetek is.

 

Gyorsan megismerkedett a munkatársakkal, hiszen mindenhol volt valami apróság, amit meg kellett oldani. Meglepően gyakran volt a megoldás annyi, hogy figyelmesen meghallgatta a panaszost és megígérte, hogy utánanéz. Néha hosszú történeteket hallgatott a munkatársak múltjából.

Akár merre ment mindenhol Eszter jutott eszébe. Az első hét végére úgy kimerült, hogy péntek estétől szombat éjszakáig aludt. Ébredés után Eszter portréját óvatosan betette a fiókba.

A könyvelésen benne akadt a lélegzet. Janika volt az osztályvezető. Vagy nem ismerte meg, vagy úgy tett, mintha nem tudná, kicsoda.

Amikor visszaért, még le sem tette a táskáját, a karbantartók vezetője már mondta is:

– Tomi, a kék termékek fejlesztőinél nem jó a kézmosó, ezt sürgősen meg kell oldani!

– Az merre van?

– Odavezetlek.

Mentek fel és le a lépcsőkön. Annyi folyosón mentek végig, hogy már az volt az érzése, hogy a főnöke csak szórakozik vele.

– Ezen a lépcsőn lemegyünk és ott vagyunk.

A lépcső alján egy csinosan öltözött, Tomi korabeli hölgy jött szembe:

– Szia, te vagy az új karbantartó? Blohm Linn vagyok.

 

Tomi lába a földbe gyökerezett.

– Öööö – jegyezte meg frappánsan.

(Vajon melyik a vezeték és melyik a keresztneve?)

– Linn vagyok.

– Ööö… Toomi. Jó napot kívá… kívánok.

Tomi izzadt, mint a pokolban. A munkát megcsinálta és ment tovább a dolgára.

Linnel egyre gyakrabban találkozott. Valami mindig adódott azon a környéken, találkoztak, köszöntek. Valahogy az ebédlőbe is gyakran érkeztek egyszerre.

– Szia Linn. Milyen a mai menü?

– Szia, Tomi! A leves jó, a főzeléket viszont kicsit elsózták. De éhes vagyok, apu pedig mindig azt mondja: „Kétféle kaja van: a finom kaja és a jóllakott ember.”

Később elbeszélgettek az aktuális problémákról. Egy pár hét múlva már Tomi segített Linnek új albérletbe költözni. A költözés végeztével nem volt kérdés, hogy „együtt alszanak”. Tomi is vitt hálópólót, Linn is kikészített egy csinos pizsit. Ennek ellenére Tomi hazament aludni. Egyikük sem merte kezdeményezni a közösen töltött éjszakát.

Újabb pár hét alatt Tomi összerakta a mozaikot: kiderült a fluktuáció oka. Egy vezető mindenkit meggyőzött a „megfelelő adminisztráció” fontosságáról. Ez azt jelentette, hogy a munkatársak a munkaidejük nagy részében az elvégzett munkát dokumentálták, az érdemi munkára alig maradt idő, energia. A problémás vezetőt más pozícióba helyezték, ahol ki tudta használni az adminisztrációval kapcsolatos (valóban jelentős) tehetségét.

A minimális átszervezés után többen visszavonták a felmondásukat, illetve némileg magasabb bérezéssel néhány fontos korábbi embert is sikerült visszacsábítani.

Tom és Linn hetente több délutánt töltöttek együtt. Egy alkalommal Linn szerzett egy kis hétvégi munkát Tominak. Egy vidéki házban kellett kisebb-nagyobb javításokat végezni. Linn nagyon aggódott, hogy Tomi odatalál-e, ezért elkísérte és vele maradt. A feladatoknak közösen láttak neki.

– Tomi, vigyázz a csap cseréjénél, nem tudjuk elzárni a vizet.

– Rendben, óvatos leszek. Kérlek, fogd meg a 17-es kulcsot, és ha kérem, add a kezembe.

– Tessék, csuromvizesek lettünk. Azonnal vetkőzz – még megfázol!

Linn már nyúlt is Tomi pólójáért, és Tomi viszonozta a gesztust.

 

A munkát estefelé folytatták…

 

A megbeszélés

A vidéki munka után a Főnök bement a Főhadiszállásra.

– Na most mi lesz? Linn téged Tomiként, karbantartóként ismer. Mit fogsz csinálni? Maradsz Tomi? Megmondod Linnek, hogy ki vagy? Elhagyod őt?

– Ezen már én is sokat gondolkodtam. Nem tudom, mi a jó megoldás. Neked megígértem, hogy részben átveszem a helyedet. Erre az előirányzott idő nem volt elég, de még mindig dolgozhatunk rajta. Linnt lekoptatni nincs szívem. A jövő hétre azért kértem szabit, mert meg akarja mutatni a szülőfaluját. Már a repülőjegyeket is megvette, a szállást is lefoglalta. Ezen szerintem ráérünk utána agyalni.

– Így azért szoros lesz a menetrend a termékportfólió-cserére a Gela cégcsoporttal.

Az utazás

Szombaton kora reggel találkoztak a repülőtér várócsarnokában. Linn itt adta át a repülőjegyet. Az, hogy a jegyen az 1F ülés szerepelt, Tominak semmit nem mondott.

A becsekkoláskor kicsit furcsállta, hogy azonnal odaintettek egy, a légitársaság színeiben pompázó egyenruhást. Az egyenruhás végigkísérte őket mindenféle vizsgálaton – várni sehol sem kellett –, majd a helyükre vezette őket. Tomi itt állapította meg, hogy ha ennél menőbb helyük lenne, akkor már nekik fizetnének.

Az út teljesen eseménytelen volt. A személyzet a teljes út alatt körülugrálta őket. Megérkezéskor pillanatok alatt kijutottak a repülőtérről. A taxi már várta őket. Tomi az út egy részét Linn vállára hajtott fejjel aludta végig. Amikor megérkeztek, egy láthatóan több száz éves kastély állt előttük. A bejárat előtt díszegyenruhás személyzet várta őket.

Amikor a szobájukba értek Linn megsúgta:

– Tudod, én vagyok a Gela cégcsoport örököse…

Linn nem értette, hogy Tomi miért nevet percekig megállíthatatlanul.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!