A gázló

A folyó olyan volt, mint egy piszkos, ólomzöld seb a tájban. Már hetek óta itt álltunk, a parton, és a tisztjeink nem győzték hajtani minket. Futóárkok, fedezékek, lőállások – a földet úgy túrtuk fel, mintha aranyat keresnénk. Az otthon nem sokra becsült kubikosoknak hatalmas lett a becsülete. Ők tanítottak meg minket a földmunkák csínjára-bínjára. Bizony a karpaszományos őrmesterek és hadnagyok maguk mellé vették őket és igazából ők irányították a munkát. A fedezékek tetejét vasúti sínekkel erősítettük meg (már amennyi sín volt), hátha valami nagyobb kaliberű lövedék hullik a fejünkre.

A túlparton a szovjetek végezték ugyanezt a sárbirkózást. Mi is, ők is ugyan arra a gázlóra vigyáztunk, ami a stratégiai jelentőségénél fogva senkinek sem kellett volna, hogy számítson – békeidőben nem járt erre havonta talán egy ember -, de egy átkelési pont volt a folyón. Mi egy ligetben ástuk be a tüzérségünket; ők a folyó túloldalán, egy szántóföldön ugyanezt tették.

A mi páncélos erőnk nevetséges volt: két zsákmányolt Pz.Kpfw. T-34 747(r), amiket a németektől kaptunk, és egyetlen Turán harckocsi. A túloldalon viszont csak úgy hemzsegtek a T-34-esek, és ott vicsorgott ránk néhány nehéz ISz-2 is. Ha egyszer nekivágnak a gázlónak, a sínekkel megerősített fedezékeink sírjaink lettek volna.

Utászaink már érkezésünkkor megtalálták az alagutat. A szovjetek szerencsére nem vették észre.

Mélyen a szovjet vonalak mögé vezetett. Egy régi borospince volt, bár a hordókat már kiürítve találtuk – valószínűleg a bevonuló seregek nem hagytak benne egy cseppet sem. A levegőben még ott érződött a savanyú bor és a penész keveréke. Ezen az úton egy csapat rendszeresen átjárt. Nem voltak ők kommandósok, inkább rablólovagok: csendben átosontak, eltüntették néhány teherautó rakományát, vagy épp egy tiszti konyhát raboltak ki, esetleg valami váratlanul kigyulladt. A mi oldalunkon ezek a kis zsákmányok is hatalmas segítséget jelentettek: Kicsit nagyobb adagokat a konyhán, néha egy pohár vodkát a vacsorához. Az a két hordó benzin gondolhatjátok mit jelentett, amikor ki volt adva a jelszó: A benzin vér.

Egy nap azonban más volt a szituáció. A szovjetek felállítottak egy dombra egy ISz-2-t és két T-34-et. Kitűnő tüzelőállás, onnan belátták a folyó teljes ívét. A hadnagyunk összehívta a legényeit. Két legényét a harckocsizókhoz rendelte, meg kellett tanulniuk harckocsit vezetni. A többiektől elvette a puskáikat. A saját pisztolyát is leadta. Csúzlikat és íjakat, nyilakat csináltatott.

Először azt hittem, hogy a hadnagy elvesztette az eszét. Két napig csak ezekkel gyakorlatoztak. Olyan izomlázunk volt, hogy nem győztünk jajgatni. Céltáblákat lőttünk, halkan, mint a vadászok. Aztán eljött a „nagy nap”. A hadnagy csak annyit mondott: Ma vacsora után. Átosontunk az alagúton, mint a kísértetek. Odalopakodtunk a dombhoz. Kiderült, hogy a komisszárt kitüntették, és a parancs az volt: inni kell vele. Az egész egység részeg volt, mint a csap.

A csendes fegyverek gyorsan végeztek az őrszemekkel. Az ISz-2 parancsnoka olyan részeg volt, hogy a harckocsija alatt aludt. A beszámolók arról, hogy pontosan hogyan került elő onnan, erősen ellentmondásosak – egyesek szerint előhúzták, mások szerint csak félálomban mászott ki, és maga adta meg magát. A lényeg: mindhárom harckocsit épségben áthoztuk a gázlón a mi oldalunkra. Ha a szovjetek között marad egy józan ember, akkor bizony ez nem ment volna.

Az ISz-2 nagy kaliberű ágyúja Isten ajándéka volt, a két új T-34 pedig pótolta a veszteségeinket. Gyorsan ástunk nekik fedezékeket a vonalunkban, és onnan nézhettek szembe a túloldallal. Egy darabig úgy éreztük, miénk a pálya.

Aztán egy reggel, napkelte előtt, olyan zárótűzre ébredtünk, hogy a mellettem fekvő öreg őrmester, aki már Don-kanyart is látta, összecsinálta magát. A föld remegett, a levegő tele volt acélcsóvákkal. A Sztalinorgonák hangja bénító volt. Kovács honvéd éppen a latrinára indult, amikor az első gránát becsapódott. Később csak az egyik véres bakancsát találtuk meg. A többiek – hála az átkozottul utált gyakorlásoknak – reflexből a helyünkön termettünk, a géppuskákhoz és a fedezékekbe, védelmi pozíciókba.

A három zsákmányolt harckocsi tüze szinte azonnal viszonozta a támadást, amihez gyorsan csatlakozott a tüzérség is de a túlparton megindult a föld. T-34-ek dübörögtek elő, mögöttük gyalogság hömpölygött Hurrááá kiáltásokkal. Sejtettük, hogy ezt a rohamot nem fogjuk kibírni. Hiába volt az ISz, a számbeli fölényük elsöprő volt.

Aztán meghallottuk azt a bizonyos hangot.

„Raták!” – kiáltotta valaki. A szovjet csatarepülők, az IL-2-esek, a „Fekete Halál” jöttek, hasalva a fák fölött elsötétítették a hajnali eget. A szívem a torkomban dobogott. Tudtuk, hogy ennek vége. Nekünk harangoztak.

De tévedtünk.

A raták egyetlen merész fordulóval átrepültek a folyó felett, és a gépágyúk tüze, a rakéták füstcsíkjai nem a mi fedezékeinkbe csapódtak, hanem az ő előretörő csapataikba. Két rácsapás – pokoli, pontos és könyörtelen – elég volt. A szovjet harckocsik nagy része lángba borult, a gyalogság szétszaladt a szántóföldön, mint a hangyák, amikor szétrúgják a bolyukat.

Valószínűleg a rohamoszlop helyzetjelzőit tévesztették össze a mienkével, vagy a pilóták egyszerűen annyira belelkesedtek a csapásba, hogy nem nézték meg a zászlókat. Nem tudom. Azt sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.

Pár nappal később megkaptuk a parancsot: visszavonulunk, rövidítik a frontvonalat. Ahogy a sárban hátrafelé araszoltunk, azon gondolkodtam, hogy ez a háború talán csak a véletlenek játéka. A mi életünket az mentette meg, hogy egy névtelen szovjet pilóta benézett egy térképet, vagy a komisszár részegsége miatt nem volt rendes azonosító jelzés a csapatokon. Kovács bakancsa ott maradt a latrina mellett. A sínekkel megerősített bunkereinket magunk mögött hagytuk. És az alagutat, a borospincét, ahonnan minden elindult.
A visszavonulás során próbáltuk kerülni a témát, mégis erről folyt a legtöbb szó: Vajon fogjuk még látni a családunkat?

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!