Az új forint (Bors sorozat)

A novellát a Bors című TV sorozat ihlette.

Bors, Tanár úr és Sípos úr ülnek a Négy szürkében. Egy év telt el azóta, hogy Erzsike kiáltott a boxból. A nyár végi nap már alacsonyan jár, a lassan újjáépülő romok között hosszú árnyékok nyúlnak.

Sípos úr éppen az Ügetőn töltött napjáról mesél, amikor Bors közbevág:

– És Erzsike? Hallottál róla?

Sípos úr elmosolyodik.
– Már megitatja a lovakat. Minden reggel kimegy az itatóvályúhoz, feltölti, és nézi, ahogy isznak. Még mindig nem szólal meg, de a lovak már ismerik és szeretik. Odamennek hozzá, és hagyják, hogy megsimogassa őket, Erzsike is láthatóan boldog, amikor a lovak hozzá dörzsölik a fejüket. Már Foltos macska közeledését is elfogadja.

Tanár úr bólint.
– Festina lente – mondja. – Siess lassan. A gyógyulás is ilyen.

Bors:
– Az már valami. Még nem beszél, de már cselekszik.

Tanár úr körbenéz a Négy szürke körül. A romok között új épületek kezdenek kinőni.
– Tudjátok – mondja elgondolkodva –, egy év alatt mennyit változott a város? Amikor először jöttünk ide, még a Pénzverő is romokban állt. Most már dolgoznak benne. Az emberek az egész országban falakat raknak, tetőket javítanak. Még mindig látni a háborús belövések nyomait a falakon, de ha visszagondolunk, mi volt tavaly… hát, tényleg gyorsan haladunk.

Sípos úr:
– Az Ügetőn is építkeznek. A régi istállókat rendbe hozták. Még új ablakok is vannak.

Bors:
– És Julcsa? Ki gondolta volna, hogy egy év alatt a romos buszból ilyen népszerű kocsma lesz? Na jó, kocsma… de legalább van sör.

Tanár úr:
– Gutta cavat lapidem – mondja. – A csepp vájja a követ. Lassan, de haladunk. A romokból építjük az új országot.

Bors:
– Csak az a baj, hogy a lövésnyomok a lelkekből nem tűnnek el olyan gyorsan, mint a romok.

Tanár úr:
– De legalább már nem talicskányi pénzzel fizetünk.

Bors:
– Az is valami.

Tanár úr elővesz egy kis pénztárcát, és kivesz belőle némi aprót, megcsillan rajta a lemenő nap fénye.
– Tessék, itt az új forint. Mától ezzel fizetünk. 

Sípos úr:
– És tényleg ér valamit?

Tanár úr:
– Egyelőre igen. Julcsa is elfogadja. Már nem kér tojást a sörért.

Tanár úr belekortyol a sörébe, és folytatja:
– Az eligazításon elmondták: az infláció elvitte a burzsoák megtakarításait. Akik a háború alatt harácsolták össze a pénzüket, azok most… hát, nincs nekik. A nép pedig talán kezdheti újra.

Sípos úr:
– Igazad van. A nagytőkések vesztettek. A szegények nem vesztettek semmit, mert nem volt nekik semmijük.

Tanár úr:
– Pontosan. A rádió szerint ez már a dolgozó nép pénze. Reméljük, holnap is az marad.

Bors hosszan hallgat. A pohara fenekét nézi, mintha ott keresne valamit.

– Tudjátok – kezdi halkan –, én is örültem. Még tegnap is. Aztán eszembe jutott…

Tanár úr:
– Mi?

Bors:
– Meg akartam venni Brauch üzletét a Csarnokban. De rájöttem, hogy sose lesz rá elég pénzem – mégis csak az ország egyik legdrágább üzlethelyisége. Aztán a feleségem örökölt egy kis földet. Eladtuk. Abból a pénzből Kőbányán, a sörgyár mellett megalkudtam egy takaros kis hentesüzletre. Nem egy nagy szám, de a bevételéből Parázs és Kicsi Bors is felköltözhettek volna Budapestre.

Sípos úr:
– És?

Bors:
– A földet nagyon jó áron sikerült eladni. Parázs elindult a pénzzel. De mire felért – azért kellett pár nap, az utazást előkészíteni –, a hentes már csak egy szép disznót tudott adni a pénzért. Egyetlen disznót. Az üzlet helyett.

Tanár úr:
– Akkor Parázs és Kicsi Bors…

Bors:
– Nem jöttek fel. Mert egy disznó nem volt elég egy lakásra, egy boltra meg egy új életre. A disznót feldolgoztuk – majd kaptok belőle egy kis kóstolót. De Parázs azóta is falun él.

Tanár úr hosszan hallgat. Aztán halkan megszólal:
– O fortunatos nimium, sua si bona norint, agricolas – mondja. – Boldogok a földművesek, ha tudnák, milyen jó nekik. De mi nem vagyunk földművesek. Mi városiak vagyunk.

Sípos úr:
– Bors te egész életedben becsülettel dolgoztál, ha kellett fegyverrel védted a hazát.

Bors:
– Igen. De én nem voltam burzsoá. Én csak egy hentes vagyok, aki meg akarta venni az első saját üzletét. És az infláció elvitte. Ugyanúgy, ahogy az övékét. Csak nekem nem volt másik.

Sípos úr:
– És most? Mit csinálsz?

Bors:
– Most? Most itt ülök veletek. És iszom a sört, amit fillérekkel fizetek. És remélem, hogy Parázs és Kicsi Bors egyszer mégis felköltözhetnek. De addig… a disznó kitart tavaszig.

Tanár úr:
– Drága disznó volt.

Bors:
– Igen. De a családnak jó. És a pénz… a pénz csak pénz. Reméljük, a forint már más lesz.

A három korsó egyszerre emelkedik fel.

Sípos úr:
– Erzsikére.

Bors:
– Parázsra és Kicsi Borsra.

Tanár úr:
– Nunc est bibendum – mondja. – Most inni kell. Arra igyunk, hogy Julcsa többé ne kérjen tojást a sörért. És hogy egyszer újra csak hentes, tanár és lovász lehessünk.

 

A forintot 1946. augusztus 1-jén vezették be
Brauch Ferenc (1868–1954) valós személy, a Központi Vásárcsarnok első bérlője és ismert hentesiparos volt.

A hiperinfláció a pengőben tartott megtakarítások jelentős részét elértéktelenítette.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!