Egy katonatörténet

Bevezetés

A háborús történeteket nem az igazságuk tesz emlékezetessé, hanem az, ahogy elmondják őket. Mindkét nagyapám néhányszor elővette ezt a doni történetet, és minden alkalommal ugyanúgy kezdte. A hangja olyankor elkomolyodott, a tekintete messzire szállt. Az egyik nagyapám járőrként mesélte a történetet. Ő kitüntetést is kapott az akcióért, ennek ellenére a dolog valóságtartalmát erősen árnyalja, hogy hogy a másik nagyapám tolmácsként mesélte,  pedig máshol szolgáltak. Valahogy így mesélték:

A járőr

A Don-kanyarban kiküldtek minket járőrbe. Előtte le kellett adni a lőszereinket, csak a csőben lévő patron maradhatott, hogy nehogy vadászatra pazaroljuk a kincstári lőszert. A járőrtársammal óvatosan lopakodtunk a vastag hóval borított erdőben, mert ha összefutunk egy szovjet járőrrel, akkor nekünk harangoztak – nekik volt lőszerük bőven.

Egyszer csak a bal oldalunkon felállt egy katona, kezében a dobtáras géppisztollyal. Már emeltük volna a kezünket, hogy megadjuk magunkat, amikor a katona eldobta a fegyvert és feltette a kezét. Ekkor még egy katona állt fel, ugyanígy tett. Fehér rejtőköpeny volt rajtuk. Kiderült, hogy úgy mentünk el mellettük, hogy észre sem vettük őket. Végül tizenkét jól felfegyverzett katona állt előttünk feltett kézzel. Reméltem, hogy nem látszik rajtunk a félelem, de a meg voltunk ijedve, mint a fene. Ennyien, ha meggondolják magukat, fegyver nélkül is simán lerohanhattak volna minket – hiszen nálunk csak egy-egy lövés volt.

Végül a legalacsonyabb katonával összeszedettük a fegyvereket, a pisztolyokat és a tárakat külön kupacba hordattuk. A részleteket hagyjuk is. Végül visszakísértük őket a táborba. A mi tiszteink a járőrök legmagasabb rendfokozatú katonáit visszaküldték a vonalak mögé. A tolmácsunk addig csavarta a szót, míg még egy katona mehetett. A többiek nem jártak jól… Amikor a tolmács megkérdezte tőlük, hogy miért adták meg magukat, annyit mondtak: „Éhesek voltunk”

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!