A térképen b12-vel jelölt területen a szovjet és a német csapatok között régóta nem történtek komolyabb összecsapások. Itt mindkét fél a a leharcolt csapatait pihentette, illetve itt töltötték fel a létszámot és a technikai eszközöket. A frontvonal két oldala között komoly kereskedelem zajlott. Időnként fegyvereket és lőszert, valamint mindent, ami mozdítható adtak el egymásnak, de a forgalom legnagyobb része a szovjet vodka és a német cigaretta cseréje volt. A vodkát kis vízzel, a cigarettát mahorkával javították fel a csere előtt. Mivel ezzel mindkét fél tisztában volt, a csere korrekt volt.

A parancsnokságokról folyamatosan jöttek az utasítások, hogy ágyútűzzel kell puhítani az ellenséget. Ezt úgy oldották meg, hogy mindkét oldalról a közeli legelőket ágyúzták. A rendszer sokáig jól működött.

Rinat Daszajev egyszer nem tudott elég vodkát szerezni, ezért a szokásosnál több vizet használt, ezt Malik Tillman erősen neheztelte. Mivel ő volt az egyik ágyúüteg parancsnoka, hajnalban tüzet a legelő helyett az autójavító parkolójára irányította. A hatás lenyűgöző volt. Az első lövés letarolta az egész műszaki objektumot. Az egész egy színházi eszközökkel összerakott díszlet volt, csak az épületek egy része volt valódi. Néhány lövés több száz méteren lerombolta a frontvonal szovjet oldalát. Ekkor megjelent néhány katona fehér zászlóval.

A megadás után gyorsan kiderült, hogy a harckész egységeket kivonták a frontszakaszról, valamint mindkét szomszédos szakaszról is. Csak pár színészt és katonát hagytak hátra, akik az erejüket megfeszítve szimulálták azt, hogy a harckészültség a szokott szinten fennáll.

A hír hatására azonnal megindultak német a csapatok. A helyi parancsnokok azonnal jelentették a helyzetet és kérték az utánpótlást az előrenyomuláshoz. Egy óra alatt jó 10 kilométer hosszan megindult a támadás. Nem ütköztek jelentősebb ellenállásba. A front támogató csapatok sem voltak feltöltve, így a legtöbb helyen harc nélkül megadták magukat, vagy visszavonultak. Ahol nem, ott nagyon gyorsan felszámolták az ellenállást.

Mire a magasabb parancsnokokig eljutottak a hírek a frontvonal már messze járt a térképen berajzolt helyzettől.

Az előrenyomulás dél felé kezdett kifulladni, mivel fogytán volt az üzemanyag és a lőszer, valamint a csapatok személyi állománya is fáradt és hiányos volt, mivel az előrenyomulás során több helyen kellett hátrahagyni rendfenntartó vagy helyőrség jellegű egységeket, illetve az elszórt harcok és balesetek is fogyasztották a létszámot.

Malik Tillman az önjáró lövegeivel a támadás élére került, amikor hatalmas megdöbbenésére szemben találta magát az első VIL  (Vlagyimir Iljics Lenin) típusú nehéz-harckocsikkal. Ezek valamennyivel nehezebbek és alacsonyabbak voltak a német társaiknál. Annyira újak voltak, hogy még nem érkeztek meg a frontvonalra.
Tillman azonnal megállította a menetoszlopot és a lehetőségekhez képest védelmi állásokat igyekezett felvenni, hiszen az önjáró lövegek páncélzata legfeljebb a kézifegyverek ellen ad érdemleges védelmet.

A helyzet idegesítő volt. A szovjetek egyértelmű minőségi és mennyiségi fölényben voltak, azonban a támadásnak semmi jelét nem adták. Egy negyed órányi feszült csend után megjelent egy magas rangú szovjet tiszt egy motorkerékpárral és elmondta a helyzetet:

Ö Volodimir Bezszonov alezredes, az egység parancsnoka. Ők a 113 számú utánpótlás harckocsi zászlóalj. Az ő feladatuk a (többé kevésbé) kiképzett személyzet ellátni harckocsikkal, néhány órai gyakorlatot biztosítani, majd a frontvonal felé bevagonírozni. Tegnap azonban a zászlóalj komisszárja hősi halált halt, mivel részegen lövöldözni kezdett a kantinban. Néhány harckocsizót megsebesített, mire az alezredes fejbe lőtte. Ez nem ígér jó kimenetelű tárgyalást (már, ha az alezredes eljut Moszkvába). Inkább élnek a lehetőséggel és az előrenyomulás élére állnak. Ha már meg kell halni, akkor legalább érezze a bosszút.

A VIL harckocsik valóban impozánsak voltak. Páran ismerkedtek velük, amíg a német járműveket a szovjet készletből feltöltötték (az üzemanyag és a géppuska lőszerek voltak csereszabatosak), a katonák gyorsan megmosakodtak és ehettek pár falatot. A szervezés nehézkes volt a kölcsönös bizalmatlanság és a nyelvi nehézségek miatt, de egy bő óra múlva már nyomultak is tovább előre. Az ezredes parancsnoki harckocsijába beszereltek egy német rádiót is, valamint a rádióst egy oroszul is beszélő német katonára cserélték. A német önjáró lövegek a VIL harckocsik mögött páncéltörő lőszerrel betöltve haladtak, arra számítva, hogy a szovjet katonák esetleg mégis ellenük fordulnának.

A rendezetlen előrenyomulás egy nap alatt egy hozzávetőleg 20 kilométer széles és egy és 30 kilométer közötti mélységű volt, több ponton katlanba zárt szovjet csapatokkal.

A további előrenyomulást megtiltották, azonban a frontvonal kiegyenesítése érdekében még napokig folytak hadműveletek. 3 nap alatt a bekerített csapatok ellenállását is felmorzsolták.

Szovjet részről a legnagyobb probléma az volt, hogy fény derült a kaukázusi olajvidék elleni tervezett támadásra. A csapatok szállítására használt utakat, vasutakat folyamatosan bombázták. A támadást végül idő előtt, a tervezettnél sokkal gyengébb egységekkel indították meg. Az eredmény katasztrofális lett.

Német oldalról a legnagyobb fegyvertény az lett, hogy majdnem sértetlenül szereztek meg egy repülőteret, ahonnan elérhető a 879 számú energetikai létesítmény, ami egy hatalmas völgyzáró gát, ami részben átjárást biztosít a két part között, részben pedig hatalmas vízerőművet hajt meg, ami elektromossággal látja el a környező városokat és az elektromosságra idetelepített hadiüzemeket.

Az új moduláris völgyzáró gátak prototípusa volt. A gát belsejében raktárakat és katonai szálláshelyeket rejtett, pihenővel, étkezővel kultúrtetemmel együtt. A legnagyobb újítása az volt, hogy két csatahajóról leszerelt 305 mm-es ágyúval szerelt lövegtornyot szereltek rá, amellyel az esetleges támadókat tervezték megállítani. Az ágyúk (a csatahajókon megszokott módon) a torony alatt elhelyezett lőszerraktárból lifttel szállított osztott lőszert tüzelt. A hatalmas ágyút egyszerre tervezték földi célpontok ellen és légvédelmi célokra használni. A légvédelmi célra azonban a 35 fokig emelhető ágyúcsövek csak erősen korlátozottan lettek volna használhatóak.

Az új kísérleti robotrepülőgépek fejlesztői meglátták a lehetőséget, hogy milyen látványos lenne, ha a gát lerombolásával demonstrálnák a gépek teljesítményét.

A “robotrepülőgépek” igazából két összeépített könnyű-bombázóból álltak. A felsőben ült a pilóta, és a géppuskás helyén az “irányító”. A célig a két gép összeépítve repül, a cél közlében az alsó gép leválik, és az irányító a célpont felé irányítja. Erre 1 000 m kábel áll a rendelkezésére. A kábel elfogyása előtt a kezelő rögzíti a gép irányítófelületeit és reméli, hogy eltalálja a célt.

Egy szép napon napkelte előtt 5 darab összeépített gép emelkedett el a futópályáról a 879 számú gát felé nagyon erős vadász fedezettel. Sajnos az egyik gép ismeretlen okból a levegőben felrobbant. A többiek, amikor elértek a gáthoz szépen alakzatba rendeződtek és megkezdték a támadást, miközben a vadászok a terveknek megfelelően a légvédelem lekötésével foglalkozott.

A támadás nem lett sikeres. Összesen egy gép találta el a gátat, azonban csak a korona részt, minimális károkat okozva. A gát azonban pár másodperc múlva a levegőbe repült, a törmelékek súlyosan megrongálták a bombázás eredményét dokumentáló felderítő gépet.

Az okot sem a szovjet, sem a német felderítés nem tudta megállapítani.

Az okok a gát átadásának idejére nyúltak vissza, illetve a Téli háborúra. A gátat átadták, az ágyútornyokat felszerelték. A lőszerraktárakat megtöltötték kivető töltetekkel és gyakorló lövedékkel. Éles lövedékből összesen csövenként egyet tároltak. A tüzérparancsnok minden hónapban kért további éles lövedékeket, azonban ezekre a tengerészeknek volt szüksége. A kivető tölteteket azonban a völgyben gyártották. Azokból viszonylag gyakran küldtek egy-két vagonnal, mivel a gyártás mennyisége meghaladta a szállítási kapacitásokat. Már az összes nem használt hálóteremben, az alsó étkezőben és minden szabad helyen kivető töltetet tároltak. Ezeket minden esetben alumínium szállító tokban kellet volna mozgatni, azonban egy vagon kipakolása a két rendelkezésre álló szállító tokkal napokig tartott volna. Ezért egyszerűen a szállító kocsikra rakták a tölteteket, amik enyhén porzottak. Egy-egy alkalom után  a padlót egyszerűen felszórták szalmával.

A támadás idején Anatolij Mihajlovics Iljin éppen visszaszólt egy tisztnek, ezért gátfogságban volt. Anatolij Mihajlovics Iljin nem volt már fiatal. A Téli háború veteránjaként nagyon tapasztalt katonának számított. Rendszeresen elő is léptették. Ha felderítő küldetésre küldték, szinte mindig pontos információkkal és gyakran értékes fogollyal tért vissza. A száját azonban nem tudta tartani. Nem sokkal az előléptetés után mindig beszólt valamelyik elöljárójának, aminek következtében lefokozták. Most is éppen büntetőmunkát írtak elő neki, éppen egy szellőző mellet dohányzott. Hiába volt a Téli háború veteránja. A gátat ért robbanástól a cigaretta kiesett a szájából. beesett a szellőzőaknába és begyújtotta az ott felhalmozódott port, ami pillanatok alatt végigégett a tárolt töltetekig. Mivel a gátban a tervezett töltetmennyiség sokszorosát tárolták, azok begyulladva szétvetették a gátat. A robbanás ereje első lépésben több kilométer körzetben a gát anyagát, majd a víztárolóban felhalmozott víz lezúdult a völgybe, ahol több falut is szinte nyom nélkül mosott el. Аэроград templomának a harangját három faluval arrébb találták meg. A lakosság nagy része azonban megúszta a katasztrófát, mivel éppen egy közeli hegytetőn található kápolnánál emlékeztek meg egy helyi szent emléknapjáról. A Párt azonban tüntető módon erre a napra pártgyűlést rendezett a kolhoz nagytermébe.

Mivel a víz fontos vasúti csomópontokat is elmosott, a frontvonal felé csapatok egy része a támadás áldozata lett, a nagyobb része pedig feltorlódott, mivel más vonalakra kell átszervezni a forgalmat. A német erők meg tudták erősíteni az állásaikat.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!