Ez az írás teljes egészében a fantázia műve. Néhány önkényesen kiemelt történelmi tény és létező személy csak háttérként szolgál

A birodalomban – az üzemanyaghiány miatt – egyre nehezebb lett a szállítás megszervezése. A kaukázusi olajmezőket (ugyan kis hatékonysággal) egyre gyakrabban érték el a korszerűsített, nagy hatótávolságú szovjet és amerikai nehézbombázók. Szerencsére a létesítményeket bombabiztosra építették, de a munkásokat megviseli a légiriadó és az állandó rettegés.

A Heisenberg vezette atomteam meggyőzte Albert Speert, hogy az atombombának nem sok hasznát vennék, hiszen hatalmas lenne (nem tudni, hogy tévedésből, vagy szándékosan de alaposan felül becsülte a kritikus tömeget), valamint a maradó sugárzás miatt a területet nem tudnák birtokba venni, azonban egy pár atomreaktorral hajtott villamos erőmű jelentősen csökkentené a Birodalom szénigényét.

A tervezés és az építkezés azonnal megindult. Verebélÿ Lászlót, azonnal Berlinbe rendelték, és a Siemens állományába vették. Itt kidolgoztatták vele a Birodalom nyugati részének a villamos vontatási tervét. A néhány meglevő egyenáramú és 16 1/4 Hz -es felsővezetékkel villamosított vasúti vonalat is tervezték átállítani 50 Hz-ra, ez azonban csak kis részben valósult meg.

Közben építettek Lipcsében egy teszt reaktort, ami megmutatta, hogy megfelelő felépítés esetén a reaktor üzemképes tórium és természetes urán keverékét használó üzemanyaggal. A tórium a könnyebb hozzáférhetőség és a nagyobb energiatartalom miatt került az üzemanyagba. Ami ezek után történt, az már „mérnöki aprómunka” volt.

A fizikusok azonnal rájöttek, hogy egy bármilyen baleset beláthatatlan károkat okozna, ezért a megtervezett reaktornak a lehető legbiztonságosabbnak kellett lennie. Ennek egyik alaptételének a megfelelő tervezést tekintették, amely a névleges teljesítmény tartását ember beavatkozás nélkül biztosította. A másik fontos szempont a minél kevesebb beépített gép volt, hiszen amit nem építenek be, azt a szűkös erőforrásokkal nem kell legyártani, nem kell karbantartani, nem romlik el. Ezért például a primerkörbe nem terveztek keringető szivattyút, hanem a hűtőközeg keringetését termoszifon elven oldották meg. A végleges erőmű tervek 1/3-al kevesebb beépített szerkezetet tartalmazott, mint a lipcsei teszt berendezés.  Már a terv megszületésekor elkezdték a berlini és párizsi metrót meghosszabbítani a külvárosok felé. Ennek a bővítésnek az ürügyén alakították ki a reaktor és a generátortermet úgy, hogy a generátorterem padlószintje a földfelszín alatt volt 60 méterrel. Alatta kapott helyet a reaktorcsarnok és a vezérlő. Mivel már a tervezéskor nyilvánvalóvá vált, hogy a kiégett fűtőelemek kezelését legfeljebb az elkövetkező generációk fogják tudni megoldani a tervezés másik fontos szempontja volt a fűtőelemek minél alaposabb kihasználása. Ennek érdekében a fűtőelemeket kétévente kiemelték és regeneráló egységekbe helyezték. Itt szubkritikus  üzemmódban azokat az atommagokat égették ki, amelyek a további üzemet akadályozták. Hosszas viták után az a döntés született, hogy ezeket az egységeket is bevonják az energiatermelésbe, annak ellenére, hogy a teljesítményük mindössze 7-10%-a a fő reaktorénak.

A teljesen kiégett fűtőelemekből kémiai eszközökkel kioldották az uránt, plutóniumot és a maradék tóriumot. Ezekből új fűtőelemeket készítettek, a nagy aktivitású elemet pedig sugárforrásként használták.

Az első üzembe helyezett erőművel Berlin környékén villamosították a vontatást és a városi közlekedést. Rengeteg villamos és trolibusz vonalat adtak át. Az erőmű hulladékhőjével pedig a környék házaiban oldották meg a fűtést. Üvegházakat élelmiszeripari üzemeket telepítettek az olcsó melegvízre.

Párizsban hasonlóképpen jártak el. Ott azonban nem maradhatott el a forróvizes élményfürdő sem.

Az egész építkezést és az üzemeltetést akkora titoktartás övezte, hogy a dolgozók nagy része a városi metró alkalmazottja volt. A néhány nélkülözhetetlen szakember tudta csak, hogy mekkora energia feszül a metróhálózat alatt.

Az első létesítmények után sorra épültek az újabbak a kontinensen és a brit szigeteken. A széntermelés lassan válságba került, mivel olcsóbb és egyszerűbb volt árammal fűteni, mint szenet használni. A birodalom nyugati részén, ahova a szovjet és amerikai bombázók nem értek el a szállítás gyorsabb és kiszámíthatóbb lett, a frontvonalhoz közelebbi szállításokra meg jutott elegendő szén és benzin. Ez megint billentett a háborús egyensúlyon egy kicsit.

 

Joseph Goebbels propaganda miniszter egyre gyakrabban látogatta Heisemberg irodáját.

Egy szép tavaszi napon egy észak afrikai folyó felső folyásánál a német mérnökök látványos demonstrációra készültek. Egy hatalmas víztározót terveztek építeni egyetlen robbantással, hogy a folyó nagyon erősen ingadozó vízhozamát valahogy egyensúlyban tartsák, ezzel a mezőgazdaságot segítsék, hiszen ha a száraz évszakban tudnának a folyóból öntözni, az éves terméshozamot megduplázná.

A robbantásra a világ szinte minden országából hívtak politikusokat és fizikusokat. A meghívottak fele sem jött el, mivel az egészet komolytalannak gondolták. Mivel az ország (hivatalosan) semleges volt, a szovjet és amerikai küldöttek is eljöhettek (a helyi nagykövetségek alacsonyabb rangú alkalmazottai).

A robbantást egy hatalmas kút ásásával kezdték (ez már kész volt a bemutató kezdetére). A robbantó szerkezetet repülőgéppel hozták Németországból. Ennek részben az volt az oka, hogy látványosan demonstrálják, hogy a szerkezet milyen könnyen szállítható, részben pedig a felhasznált rövid felezési idejű izotópok bomlása nem tette lehetővé a vasúti szállítást.

A bemutató első csúcspontja az volt, amikor a lassan és alacsonyan szálló bombázó kidobta a szerkezetet, ami ejtőernyővel pontosan a célterület közepén ért földet.
A szerkezetet hosszú drótkötéllel leeresztették a kútba.

A vendégeket megkérték, hogy foglalják el helyeiket a számukra fenntartott félig földbe süllyesztett bunkerekben, majd – az ajtók bezárása után – megtörtént a robbantás. A bunkerek hiába voltak jó messzire a robbantás helyszínétől, bizony a bombázásokban megedződött vendégek is aggódtak, olyan mértékben megremegett a lábuk alatt a föld. Az elsötétített vastag üvegablakokon rövid ideig  vakító fény ömlött be, majd sötét lett, csönd lett, néma csönd.
Mikor házigazdák kinyitották a bunkerek ajtaját egy hatalmas kráter fogadta a csodálkozó közönséget. Mindenki csalásra gyanakodott, hogy a kútba korábban leeresztettek sokkal több robbanó anyagot, vagy a bunkerek ügyesen álcázott járművek.
A bemutató egy rövid pezsgőzéssel ért véget.
A következő hetekben szovjet és amerikai tudósok zarándokoltak a kráterhez és mindenféle méréseket végeztek. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy a robbanást egy atombomba okozta, azonban valószínűleg egy az uránnál kisebb kritikus tömegű anyagot használtak. A mérések szerint a krátert még várhatóan legalább 100 évig nem lehet víztárolónak használni a szétszóródott radioaktív anyagok miatt.
3 héttel később Új-Mexikóban közelében hasonló külsőségek között egy acél toronyra szerelt atombomba robbantását mutatták be.

A a külföldi szakértők tévedtek. A bomba fő üzemanyaga urán volt. Alapvetően egy implóziós szerkezet, azonban az üzemanyaggömb közepébe a robbantási folyamat első lépéseként egy nagyon erősen sugárzó izotópokból álló anyagot juttattak. Ezzel csökkentve a kritikus tömeget. A demonstráció során azonban ez a segédanyag is részt vett a  robbanásban, mivel a fő töltet amikor beindult olyan lökéshullámot és erős sugárzást hozott létre, ami kritikussá tette az indító töltetet is. Emiatt a robbanás ereje a becsült érték bő másfélszerese lett.

A fizikusok és a mérnökök azonnal nekiláttak olyan bombát tervezni, ahol ezt a hatást tervezni lehet, azonban arra jutottak, hogy ez olyan gyártástechnológiát igényel, ami az aktuális lehetőségektől messze van.

Az atombomba léte az egész háború menetére alapvető hatással lett. A szovjet és amerikai tárgyalódelegációk a fizikusok vizsgálata után azonnal jelentkeztek a németeknél. A tárgyalások új erőre kaptak, ez idő alatt a frontvonalakon csak minimális harctevékenységek folytak.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!