A rádiók gyűjtése természetesen nem tiszta rózsakert szivárvánnyal. Hiába fogunk össze. Nem olcsó. Egy EM4 varázsszem 3000 Ft körül szerezhető be. Egy szép állapotú rádió 4000 Ft-től felfelé a csillagos égig.

Bizony nem olcsó a felújítás sem. Elektronikai, mechanikai és fa munka is van velük általában. Azt konkrét árajánlat nélkül is be lehet látni, hogy egy szép politúrozott doboz felújítását a mester nem vállalja gombokért. Ha hozzávesszük, hogy egy Néprádió doboza soha nem volt szépre megcsinálva azt a kérdést is nyitva hagyja, hogy a dobozt az „ilyennek kellet volna lenni” vagy az „ilyen volt” állapotra kell-e hozni. Erre a saját válaszom az, hogy amíg az állagmegóvás nem indokolja nem nyúlok hozzá.

Sok rádióban egészen különleges mechanikai megoldások találhatóak. Az Orion 420-520 párosban például a hullámsáv váló tárcsa a sasszé alján vízszintesen van beszerelve. Ez jelentősen rövidebb vezetékeket, ezáltal jobb vételt tesz lehetővé, mint a sokkal elterjedtebb, a sasszé oldalára, függőlegesen szerelt megoldás, azonban a mechanikája jelentősen komplikáltabb.

Egy szép felújítás nem gyors, a skála húr is 500 Ft méterenként. A húrozás sem egyszerű. Több típusnál rengeteg görgőn kell keresztül vezetni a húrt, amelyhez sokszor nehéz hozzáférni. A skálahúr helyett lehet többféle zsinórt használni, ennek ellenére sok készülék vége a húr szakadása volt, mert nem volt mester, aki reális áron vállalta volna (pár készülék így került hozzám, majd meghúroztam)

A másik kihívás a hely. Ezek a gyönyörű, fadobozos készülékek nem kicsik. Egy nagyobb készülék akár akkora helyet is elfoglalhat, mint a teljes Új Magyar Lexikon (nem, nagyobbat). A zeneszekrények pedig egy szekreter méretéhez hasonlíthatóak, bár a Mechanikai Labor zeneszekrénye ennél is jóval nagyobb.

A rádiógyűjtés bizony nem olyan mint a háború, nem elég a pénz, pénz, pénz

Ehhez kell:

• pénz
• idő
• hely

A pénz nem követel több magyarázatot

Az idő a szép munkához, gyakran a forráskutatáshoz, a megfelelő anyagok felkutatásához szükséges.

A hely, pedig ismét magáért beszél. Ekkora készülékeket, a hozzájuk való anyagokat valahol tárolni is kell. Ez egy lakásban ez nem egyszerű, de amennyiben az embert a családja támogatja, megoldható.

Egyszer meglátogattam egy gyűjtőtársat. A ház ahol lakott, tele volt a rádióival, csak ott volt keskeny ösvény, amerre járt. A szomszéd ház hasonlóan. A garázs úgy tele volt rakva (a plafonig), hogy az ajtó kinyitása után egy „rádiófal” köszöntötte a látogatót a küszöb túloldalán. A készülékek számára becslést adni is bátorság. Mivel a gyűjtőtárs már nyugdíjas volt, megtehette, hogy napi 5-6 órát a gyűjteménnyel foglalkozott.

Tapasztalatom szerint egy gyűjtemény alapja a megfelelő katalógus. Hiába gondolja az ember, hogy emlékszik arra, hogy mije van, melyik készülék milyen állapotban van, mint csinált vele X évvel ezelőtt, mindig kiderül, hogy az ember agya nem az ilyen adatok megjegyzésére lett kitalálva.

A cikket végigolvasva bennem is felmerül a kérdés, hogy miért vág bele az ember egy ilyen játékba. Erre kér válaszom is van:

• A múlt egy darabjának a megőrzésével a kultúránk egy darabját őrizzük meg.
• Jó buli

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!