Nagy utazás 7. rész

Ez a Nagy Utazás 7. része az 1. 2. és 3. 4. 5. 6. rész korábban jelent meg
A történet nem mindig megy időrendi sorrendben

 

A következő áldozataim az íjkészítők lettek. Az általuk készített íjjak se jobbak, se rosszabbak nem voltak, mint a partvidék többi íja, a díszítésük azonban finomabb volt a más városokban megszokottnál.

Az első utasításom az lett, hogy készítsenek minél nagyobb íjat, amit csak a legerősebb emberek tudnak megfeszíteni. Egy hét múlva hozták is a megrendelt fegyvert. A próbalövések hozták a várt eredményt, de én elégedetlen voltam.

Sokkal nagyobbat akartam, amivel akár egy hajót is el lehet süllyeszteni. A biztonság kedvéért a hajóépítő egyik mesterét, megbíztam, hogy készítsen egy hatalmas kőhajítógépet. A hajírógép, némi értetlenkedés után (még hasonlót sem láttak soha) elkészült, és a próbák során 4 nyíllövésre hajított egy kosárlabda méretű kőgolyót. Sajnos a próbák során percenként egy lövést se adott le, és három ember kellett a kezeléséhez. Az elkészült darabot felcipeltettem a kikötő bejáratánál álló egyik szikla tetejére, és elsüllyeszt ettünk vele egy a parttól két nyíllövésnyire álló bárkát, 3 lövéssel.

A próbák után leborult előttem egy özvegyasszony , és elpanaszolta, hogy a férje, és a fia kimentek halászni, de a bárkájukat a szél kivitte a tengerre, mivel közben besötétedett, nem találtak vissza a kikötőbe, hanem a várostól nem messze a hajó sziklára futott, és darabokra törött. A holttesteket a tenger másnap visszaadta a családnak, de a palota feladata az özvegy kártalanítása a hajóért. Egészen másképpen hangzott a történet, mint pár nappal ezelőtt a trónteremben, amikor a főemberek beszámoltak róla, hogy a vihar csak egy hajót tört össze.
Az elmondottak alapján elrendeltem, hogy a kikötő bejáratánál építsenek egy „világítótornyot”. Mivel ilyet, vagy hasonlót még senki sem látott, a kőfaragókkal hetekig kellett konzultálnom, hogy mit szeretnék. Végül egy kétszintes tornyot terveztünk, aminek a „földszintjén” a kőhajító, és a személyzete kap kényelmes helyet (hy egy a tenger felől nyitott „szoba” lehet kényelmes). Az „emeleten” tűzrakóhelyet alakítottunk ki, aminek fényét bronz tükörrel erősítettük fel.
Az építés egy teljes évig eltartott. Onnantól fogva, minden éjszaka égett a tűz, ha rossz volt az idő nappal is. Bizony nem egy hajó, és személyzete köszönheti ennek a sikeres kikötést egy-egy vihar, vagy köd alkalmával. Ha más városból való hajó futott be, amikor a tűz égett, a szokásos díjon kívül a – kikötőparancsnok utasítása szerint – több napra való fát is kellet fizetnie. Ezért alig kellett a város fáját égetni, a megmentett hajósok pedig módfelett hálásak voltak.


A torony kezelői gyorsan megtanulták, hogyan lehet éjszaka éles fényű, nappal pedig gazdagon füstölő tüzet csinálni, a lehető legkevesebb fából, valamint gyorsan rájöttek, hogy a toronyban kiváló kenyeret, kiflit lehet sütni. Mivel láttam, hogy a pékek rendszeresen hordják a sütnivalót a toronyba, előírtam, hogy a faadagjuk felét is ajánlják fel. A pékek hetekig próbáltak meggyőzni, hogy nem használnak attól kevesebb fát, hogy a torony tüzénél is sütnek, de egy istenkirálynak nehéz ellentmondani (és így is több fájuk maradt, mint azelőtt).
A kőhajító személyzete is hetente gyakorolt. Ehhez Pilu csináltatott egy tutaj szerű hajót, aminek a közepén egy hatalmas négyszögletes „lyuk” volt -a célpont-, ami alatt egy háló fogta meg a lövedéket (egy-egy szép kerek, jól repülő golyó kifaragása, bizony másfél napig is eltart, tehát vigyázni kell rájuk). Néhány hónap gyakorlás után öt nyíllövésnyi távolságból is értek el találatot. A gyakorlatok egy idő után olyankor történtek, amikor a lehető legtöbb idegen kapitány látta. Természetesen minden napszakban (éjszaka is) gyakoroltak.  Hiába gyűjtötték össze a kilőtt golyókat, egy kőfaragó csak azokat faragta, annyi ment mellé, repedt el.
Egyszer csak Lek, a kőhajító rangidős kezelője kihallgatást kért. Megjelent a trónteremben egy jókora hasas edénnyel, amiből egy mocskos rongy kandikált ki. Lelkesen hadarva magyarázta, hogy az edényben olaj, fűrészpor, és egyéb anyagok keveréke van. Azt kéri, hogy kipróbálhassa, milyen messziről lehet ilyen bombákkal felgyújtani egy hajót. Akaratlanul is kiszaladt a számon, hogy „molotov koktél”. Mivel a közel állók hallották, a gyújtókorsót molot-nak nevezték el.
Az ötlet tetszett, de nem akartam senkinek az életét kockáztatni.
Sok tervezgetés után egy hajót lehorgonyoztuk, és elkezdtük bombázni. Az első találat után parancsot adtam a tűz oltására. Az eredmény egy hamuvá égett hajó, és két matróz a gyengélkedőn. A tesztet sikeresnek nyilvánítottam, innentől fogva (igaz vízzel töltött) bombákkal is gyakoroltak.
A rendszer bevált.


Egyszer jelentkezett nálam egy követ, aki a  partvidék legtekintélyesebb kereskedőcsaládjának a tagja. Arra kért a szomszéd városok szövetségének nevében felkérjen, hogy csatlakozzam a hadjáratukhoz, melynek a célja a többi város végig rablása.
Sok-sok tanácskozással a tanácsadóimmal (ekkor már négy volt), alkudozással a követtel, arra jutottunk (félve attól, hogy, ha ellentmondunk, vagy túl sok katonát engedünk el a városból a szövetség – mint legkívánatosabb célpontot – minket támad meg) három kiképzővel járulok hozzá a hadjárathoz. A zsákmányból ezért 3 hajóra jutó zsákmányt alkudtam ki. A jövő azonban mást hozott…
Elrendeltem, hogy mindenki, aki elbír egy kardot, köteles katonai kiképzésen részt venni, a nőket parittyásnak képeztettem ki. A parittyát azért vezettem be, mert nem volt elég íj és kard. A parittya kezelése nagy ügyességet igényel, de egy nyíllövésnyire elég kellemetlen sérüléseket lehet vele okozni. Különösen csoportos használat esetén hatásos, mert pontosan célozni csak közelre lehet vele. Fedezék mögül „magas ívben” biztonságból lehet az ellenségre támadni. Attól, hogy a „rendes” hadseregen kívül a lakosságot is kiképeztetem, egy esetleges támadás esetén komoly előnyt remélek.
Egy teljes évszak telt el, a kiképzések a végük felé járnak. a jó kondícióban levő királyi feleségek lettek az „elit” parittyások. Ők vállalták, hogy egy-egy női egység élére állnak.
A hivatásos, és a „tartalékos” egységeket sokat gyakorlatoztattam együtt. A kedvenc gyakorlatom az volt, hogy a nagyobb csapat menetel, a kisebb csapatnak, pedig rajta kell ütnie. Bizony rengeteg új rajtaütési, és védekezési technikát dolgoztak ki. Az egységek, csak a dicsőségért, anélkül, hogy túl sok vér fojt volna, bár a seborvosok sem unatkoztak.
A különböző egységek között kialakult rivalizálást a vezetők kiválóan használták motivációra. Rendszeresen rendeztek versenyeket, ahol a győztesek mindig látványos éljenzést kaptak. Ezzel nagyobb eredményt értek el, mintha komoly pénzeket osztogattam volna szét. Annál is inkább, mert így az előkelők is sorban álltak, hogy beléphessenek valamelyik egységbe.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!