Bell a kutya

Bell kölyök kora óta rótta a hegyeket, völgyeket. Hans tanította a munka csínjára-bínjára.

 

Bell tudta, hogy Hans azt szereti, ha az emberek a Házban vannak. Télen nagy hóesés után, vagy olyankor, amikkor dübörögtek a hegyek mindig együtt mentek ki dolgozni. Ha Bell érezte, hogy emberek vannak a közelben, odavezette Hansot. Ennek Hans mindig nagyon örült. Egy idő után Bell pontosan tudta az útvonalat, olyankor is ki tudott menni, amikor a rossz idő miatt Hans a két lábán nem tudott biztonságosan mozogni. Ilyenkor Bell megkereste az eltévedt vándorokat és a Házhoz vezette. A sikeres munka jutalma az extra finom vacsora volt, a hálás megmentettek pedig rendesen megvakargatták a bundáját. Ha a megtalált vándor nem tudott menni, akkor Hansot és a barátait vezette a helyre, ahol a vándort találta. Bell tapasztalt kutya volt, úgy ismerte a hegyeket, mint az etetőtálját. A nyakörvéhez gyakran kapcsoltak fiatal tanoncokat. Ezeket a legjobb tudása szerint tanította be. Sajnos azt nem tudta megtanítani, hogy miképp kell visszamenni a bajba jutott vándorhoz, de minden tanítványára nagyon büszke volt. Hans sok pénzt kapott értük, de ebből Bell csak annyit értett, hogy Hans örül a munkájának, más nem is nagyon érdekelte.

Imádott dolgozni, de azokat az utakat utálta, amikor azután mentek ki, hogy dübörgött a hegy. Ha Bell ilyet hallott már cihelődött is és ment a Ház ajtajához. Hans rövidesen megjelent és mentek embereket keresni. Hans általában egy-egy megtalált ember ennyivel nyugtázott: „Legalább tisztességgel eltemethetjük”. Ha néha sikerült élő embert kiásni, akkor nagy volt az öröm, de az ritka volt. Nagyon ritka, azonban ha sikerült Hansot is Bellt is hősként ünnepelték. Másnap pedig kezdődött minden előröl.

Az, hogy Bell egy rumos vagy brandy-s hordót vitt volna magával, bizony csak legenda. A nagy hidegben az alkohol megölte volna azt, aki a megmentésre vár. A kutya mozgását is nehezítette volna egy, a nyaka alatt lógó hordó.

Egyszer – szokás szerint – egyedül ment nagy viharban vándorokat keresni. A keresés közben a vihar erősödött, a levegő tovább hűlt. A Nagy Szikla tövében, ahol mostanában szokott, megpihent, de érezte: ebben az időben már nem jut vissza a Házig. Nagyon fázott, fájtak a lábai. Inkább a falu felé fordult. Volt ott párszor Hanssal. Közelebb volt, mint a Ház, talán beengedik valahova. Mire leért a faluba már alig bírt menni, a főutcán összerogyott. Egy ajtó kinyílt, Bellre vetült a fény. Egy ember odament, megfogta a nyakörvét, felemelte. Segített neki bemenni az ajtón. Bevitte a jó melegre. Lefektette a lába mellé. Bell boldog volt a meleg és a víz miatt. Egy hang harsant: “Hé kocsmáros. Adj egy kis rumot is annak a dögnek még ittpusztul nekem”

A Kocsmáros egy üvegből érdekes szagú folyadékot öntött a tányérjába. Lefetyelt belőle egy kicsit. Pár perc múlva elpárolgott minden fáradtsága. Mintha évekkel fiatalabb lenne. Talán még a lábai sem fájtak. Mindenkit körbe örült, ugrált egy kicsit, majd elaludt.

Reggel ment haza. Hans már lemondott róla. Még soha nem maradt kint ilyen sokáig. Innentől fogva, ahányszor egyedül ment ki vándorokat keresni, mindig a kocsmában is eltöltött egy kis időt. Apróbb mutatványokért a vendégek örömmel fizettek neki egy kis rumot. Természetesen a kolostorba is elért a mutatványai híre, így gyorsan lebukott.

Sajnos nem sokkal később Hansnak is le kellett költöznie a faluba. Innentől együtt jártak a kocsmába, testvériesen megosztoztak a Bell által megszerzett rumon.

 

Ha valakinek ismerős lenne a történet:

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!