Ez a Nagy Utazás 5. része az 1. 2. és 3. 4. 5. rész korábban jelent meg
A történet nem mindig megy időrendi sorrendben

 

Mivel a vízvezeték, kutak őrzése, és az egészségügyi ellátás javítása miatt a városban a halandóság meredeken csökkent, a lélekszám gyorsan emelkedett, ezért az élelmezés egyre nagyobb gondot jelentett. Elrendeltem, hogy a város körüli domboldalakon alakítsanak ki teraszokat, és vonják be a termelésbe. Természetesen rengeteg magyarázat, és nagyon sok korbácsolás kellett ahhoz, hogy az első terasz elkészüljön. Eleinte a papok is tiltakoztak, hogy ha az Istenek azt akarták volta, hogy a domboldalon kert legyen oda teremtették volna. Kénytelen voltam méltatlan eszközökhöz nyúlni. Megfenyegettem őket, hogy lebuktatom az Örökké Égő Mécses (ez minden templom előterében ott van) titkát. (A fal túloldalán van egyhatalmas olajtartály, amit naponta töltenek utána. Ha valamiért a láng kialszik a papok egyszerűen elé állva eltakarják). A zsarolás után a papok is lelkesen támogatták a tervet, de az áttörés az első vetés kihajtásakor történt meg. Amikor az emberek látták, hogy a teraszokon is kihajt a vetés a többi már simán ment. Innentől már ment az építés nem kellett a suhogó a korbács. Nem vagyok rá büszke, de a teraszok építésének érdekében, uralkodásom ideje alatt először bizony korbácsoltattam az ellenszegülőket, passzívan ellenállókat, szabotálókat. A teraszok kialakításához nagyon jól jöttek a vas szerszámok, mivel bronz, és kő szerszámok javítása állandó feladatot adott a kovácsoknak. A vas szerszámok akár egy itteni hétig is kibírták élesítés, javítás nélkül.
A kovácsok a vas korszakának 3. évében rájöttek, hogy amennyiben kőolaj és növényi olaj, és egyéb anyagok keverékébe mártják a vasat amikor meggypirosan izzik, sokkal tartósabb lesz, és a felületén kialakuló fekete réteg sokáig megvédi a rozsdától. Elrendeltem, hogy a vas szerszámokat, amikor nem használják kőolajjal telt serlegekben kell tartani. A következő évtől már a szekereken szállított vasat is olajos korsókban hozták.
A kovácsaim voltak olyan okosak, hogy az edzés, és a kékítés technikáját nem mutatták meg a vendég kovácsoknak, így a városnak a pusztai királyság felé nagyon jó fizetőeszköze lett a „nem rozsdásodó vas”. Természetesen ez is rozsdásodik, azonban jóval lassabban, mint a kezeletlen.
Eleinte nagyon nagy szó volt, hogy a saját igényeinket ki tudtuk szolgálni vasból. Talán éppen ezért néhány hét alatt a vas pénzzé vált. A szerszámokat az emberek pénzként kezelték, és adták vették egymás között. Emiatt egyszer hatalmas hahotára fakadtam a trónteremben, amikor az egyik felügyelő elmesélte, hogy a palotáját teljesen újraépíttette, és ezért a kőfaragóknak kellett adnia a kalapácsot amivel a harmadik kővájó használ, és a palota alsó kertjét (ez igazából a tengerpart mellett van) művelő kertész kapáját. Természetesen az „üzletről” a szerszámmal dolgozók mit sem tudtak, a „tulajdonjog cseréje” csak jelképesen történt meg.
Gondolkodtam vas pénz kiadásán, de elvetettem az ötletet, mert nagy értékű ügyleteknél nagyon jól működik a spontán kialakult rendszer, kisebb értékűekre meg ott van a hagyományos pénzrendszer, az értékes fémből inkább szerszámokat csináltattam.
A vasat a harmadik évtől módjával, már exportálni is tudtuk a leggazdagabb városokba. Az ár eleinte a költségeket több mint ötvenszeresen felülmúlta, ami a város helyzetét alaposan megváltoztatta. A vastárgyakért kapott gabona, és egyéb áruk ömlöttek a városba, amely addig ugyan jómódú volt, de nem volt kiemelkedően gazdag. A házak kertek egyre szebbek lettek. A kereskedők hajói egyre nagyobbak, egyre díszesebbek. A veszély, hogy a várost a szomszédok lerohanják egyre jelentőseb lett, mivel a kontinens vaskészletének több mint 90%-a Aloluban összpontosult. A régi jó mondás alapján „Si vis pacem, para bellum” (Ha békét akarsz, készülj a háborúra) Elkezdtem a város megerősítését. Az első lépés az volt, hogy a „hadsereg” főparancsnokát leváltottam, mivel egyre több gondom volt a hangoskodó, erőszakoskodó katonákkal. A régi parancsnokot (A nevét sosem jegyeztem meg) a hadsereg felügyelőjeként a palotába rendeltem, így a büszkeségén sem esett csorba (sosem vette észre, hogy csak félreállítottam, olyan büszke volt a felügyelői gyűrűjére). A helyére a testőrségem egyik vezetőjét, Pitut tettem, aki elég erős, és tekintélyes volt, hogy megzabolázza ezeket az elkényeztetett hőzöngőket.
A hadsereg kb. 25-30 tagbaszakadt harcosból állt, akik nehéz kardokat, és még nehezebb bronz páncélt viseltek. Általában a palota konyhájában lehetett őket megtalálni, vagy valamelyik csapszékben. Egy-egy ilyen látogatás után a csapszéket a palota pénzén újjá kellett építeni, a sebesülteket ellátni.
A Veszély felismerése, hogy a várost a gazdagsága egyre kívánatosabb célponttá teszi, az is Pitu rátermettségét bizonyítja.
A kinevezését követő első héten a katonákkal felcipeltetett egy hatalmas hordót (a legnagyobbat, amit a városban talált) a legmagasabb teraszra, ahol szőlőt termeltek. majd minden katonánk a kezébe adott két bőr vödröt, hogy a hordót töltsék meg, a vízvezeték vizével (Általában ökrök hátán cipelik fel a vizet tömlőkben), addig senki sem kap ebédet. Természetesen a szőlőtermelők közben hordták a vizet a hordóból szőlőkhöz. Késő délután lett, mire a katonák fáradtan, koszosan megjelentek az ebédjükért. Utána rögtön nálam jelentkeztek, hogy panaszt tegyenek a bánásmód miatt. A panaszra csak annyit reagáltam, hogy ilyen koszosan nem szeretném őket még egyszer az ebédlőben látni.
Egy hét múlva már fele idő alatt megtelt a hordó. Pitu ekkor felkért, hogy nézzem meg a produkciójukat, amit örömmel elfogadtam.
A bemutató egyszerűen abból állt, hogy a katonák (Pitu is) fogták a vödreiket, és futva cipelték fel a vizet a dombra. Amikor a hordó félig megtelt, mindenkit felöltöztetett páncélba, és folytatták a vízhordást, de már az első körrel is csak nagy nehézségek árán jutottak túl a kaptató felén. A nehéz bronz páncélok bizony nem kedveznek a mozgó hadviselésnek.
A bemutató utáni napon magamhoz hívattam Pitut, valamint a kovácsok, és a bőrösök felügyelőjét. A gyakorláshoz használt bőrvértekre készíttettem a kovácsokkal halpikkely szerű féltenyérnyi, vékony vaslemezeket, amiket átfedéssel felvarrattam a legügyesebb vértkészítővel. Az eredmény engem is meglepett. A bőrvértek alig lettek nehezebbek, viszont sokkal jobban védtek, mint a bronzból készült nehézkes darabok, bár az alulról felfelé irányuló szúrások könnyen átszúrták a bőrvértet, a könnyebb mozgás miatt összességében mégis hatékonyabb védelmet nyújtott-. A próbák után egy kovácsnak, és a segédeiknek azt az utasítást adtam, hogy csak a páncélokra való pikkelyeket készítse, „nem rozsdásodó” kivitelben. A katonáknak, pedig előírtam, hogy tanulják meg felvarrni.
Az új páncélokban, már könnyedén tudtak szaladni. Amikor az első néhány új páncél elkészült, elkezdték a párharcot gyakorolni. Innentől fogva mindig adtak munkát a seborvosoknak. (A gyakorlás természetesen a vízhordás után kezdődött)

A kardon kívül harcoltak, kapával, kaszával, evezővel, csáklyával vagy bármivel, amivel ütni, vágni, sérülést okozni lehet. Külön gyakorolták a kőhajítást különböző távolságból. Természetesen a kopjavetés és nyíllövés minden katonától elvárt gyakorlat.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!