Ez a Nagy Utazás 5. része az 1. 2. és 3. 4. rész korábban jelent meg
A történet nem mindig megy időrendi sorrendben

 

Az írás csak a kezdet volt, az igazságszolgáltatás is reformra szorult.
Nehezen fogadta el a város népe, hogy halálos ítéletet, csak nagyon kirívó esetben vagyok hajlandó kiszabni. Ezekben az esetekben azonban a legkegyetlenebbet, a vízbefojtást.

A vízbefojtás úgy történik, hogy az áldozat lábára követ kötnek, és a hajók rakodására szolgáló daruról egy hálóban a vízbe eresztik. Először csak annyi időre, hogy vizes legyen, aztán egyre hosszabban. A víz alatt töltött időt egy erre szolgáló dallal mérik. Először egy sort, aztán kettőt majd hármat és így tovább énekelnek. Ha az éneklésnek vége, mindig felemelik az elítéltet, hogy levegőt vegyen. Végül megfullad. A folyamat azonban ritkán van meg két óránál gyorsabban. Gyakran nem is megfullad az elítélt, hanem a szíve nem bírja a terhelést.
Egy olyan társadalomban, ahol a halász minden nap azt kockáztatja, hogy vízbe fúl, a favágót megölhetik az erdei népek, vagy a vadállatok, a kőfejtőben minden naposak a lezuhanások, egy ennél enyhébb halálos ítéletnek nem láttam a visszatartó erejét. Az enyhébb büntetések esetében is fokozatosan nagy változások lettek.
Nem mindig könnyű olyan büntetést találni, ami arányos az elkövetett bűnnel, különösen amikor a város nem elég gazdag ahhoz, hogy nagy börtönt tartson fenn. Végül azt az elvet próbálom követni, hogy ha valaki „bűnt követ el” tegye jóvá, tehát segítsen az áldozatnak. Például, ha valaki lopott, akkor a sértettnek kell dolgoznia a kiszabott ideig, amiért csak ellátás jár „napszám” nem. Az új rendszer nehezen honosodott meg, mivel jelentősen enyhébb büntetéseket tartalmaz, mint a „régi rend”, ahol, aki egy korsó bor értékénél többet lopott, annak első alkalommal levágták a jobb kezét, második alkalommal a fejét. Csakhogy egy félkezű ember kolduláson, és lopáson kívül mit tud csinálni egy olyan társadalomban, hol sok tevékenységnél elő van írva, hogy ( például enni, vetésnél a magot szórni, szüretkor a gyümölcsért nyúlni, és még ki tudja mit) csak jobb kézzel szabad csinálni.
Az új rend szerint a sértett kára megtérül, és a bűnös élete is megmarad. Sok esetben, ha mindkét félnek megfelel a „bűnös” és az „áldozat” közötti kapcsolat megmaradt, és a jobb módú „áldozatnál” napszámos maradt az, aki korábban meglopta. A bűnözés a városban (reményeimmel ellentétben) nem csökkent, de nem is nőtt. Nagy elkeseredésemre a favágók felügyelőjéről kiderült, hogy egy embert alaptalanul vádolt meg azzal, hogy lopott tőle azért, hogy dolgoztathassa a birtokán. Amikor ez kiderült a felügyelőt „felmentettem” a feladatai alól, és a megvádolt embernek akkora kártérítést fizettettem a felügyelő vagyonából, aminek az ellopásával megvádolták. Az a tény, hogy egy felügyelő kártérítést fizessen egy parasztnak, leírhatatlan megdöbbenést váltott ki a város lakosságában. Többet nem is fordult elő, mivel a többi felügyelő annál jobban féltette a pozícióját, illetve nem viselte volna el a szégyent, hogy közembernek fizessen kártérítést. A favágók új felügyelőjének pozíciójára egy viszonylag fiatal, értelmesnek látszó embert választottam (régebben automatikusan a szakma legelőkelőbb, vagy a leggazdagabb képviselője lett a felügyelő). Választásomban nem csalódtam. A „nagyobb” mesterségek, mint a földművesek, halászok, hajókészítők (ők képviselik a vitorlakészítőket is), takácsok, fazekasok, kovácsok maguk közül választják a felügyelőket, a kisebb mesterségek esetén a király jelöli ki a felügyelőt, aki sokszor több szakmát is képvisel. Mint látjátok a kereskedőknek nincs felügyelője a palotában. Ennek az oka, hogy a kereskedők nem tartoznak a városhoz, hanem tisztelt/megvetett vándorként kóborolnak a városok között. Azzal együtt, hogy a tehetősebb kereskedők, talán egész életükben nem hagyják el a várost, ahol születtek, hanem szolgáikkal intézik az ügyeiket. Ennek ellenére „területen kívüli” státuszt élveznek. Ennek megfelelően az egyetlen büntetés, amit egy kereskedőre ki szokás szabni a száműzetés. Ez azonban olyan súlyos, hogy a feljegyzések szerint nem fordult elő, hogy egy száműzetésre ítélt kereskedő valóban elment volna. Inkább öngyilkos lett. Igaz nagyon ritka volt, hogy kereskedőre keljen törvényt mondani.
Ha kereskedelemmel kapcsolatos feladatok vannak, akkor a legtehetősebb kereskedőt, Adát hívatom a Palotába, aki idők folyamán amolyan nem hivatalos tanácsadóm lett. Ada fösvény, a szolgáival sokszor kegyetlen ember, aki büszke arra, hogy nagyon sok fele járt az összes várost ismeri a parton, és sok pásztor törzset.
Nagy hasznát vettem nyelvtudásának, szorgalmának, és földrajzi ismereteinek. Amikor kiderült, hogy a szárazföld belsejében olyan népek élnek, akik ismernek egy bronznál keményebb szürke fémet, ami az esőtől nagyon gyorsan tönkremegy, őt küldtem követnek, hogy szerezzen belőle mintát.
Az út két évig tartott és postagalambot is csak három hétig tudott küldeni.
Három hónap volt az út Nevea király (a szárazföldi nép királya) udvaráig.
Amikor a követség visszaért, rengeteg ajándékot hoztak: szöveteket, arany, ezüst, és bronz edényeket, ékszereket. Az idegen király által biztosított kíséret igen tarkán, díszesen öltözködött, rengeteg arany, ezüst vagy réz ékszerrel. A városlakókat megbotránkoztatta ez a tarkaság, mivel partvidéket lakó népek az egyszerű fehér ruhákat kedvelik. A munkához az időjárás függvényében ágyékkötőt, vagy a dél amerikai indiánok ponchójához hasonló leplet hordanak. Az ajándékok között a legfontosabb a kb. 2 szekérnyi vastárgy volt, illetve a két vashoz értő kovács, akik a város kovácsainak megtaníthatja a számukra idegen anyag használatát.

A másik meglepő, hogy a szekerek előtt nem ökrök voltak, hanem lovak. A városban a lovakat nem igazán használták, a palotának volt néhány ökre, ha terhet kellett szállítani azt fogták a kocsik elé.
A vasat rozsdásodása miatt csak akkor használják, ha a keménységét másképp pótolni nem tudják, mivel annál többet a korrózió ellen nem tudnak tenni, hogy a víztől távol tartják.
Az ajándékok között olyan is volt, aminek a jelentőségét nehezen ismertem fel. Az anyagot mocskos, barnás korsókba csomagolták, és első ránézésre kritikán aluli növényi olajnak néztem, de a kovácsok elmondták, hogy ezt az anyagot tavakból nyerik, ahol semmilyen hal nem él meg, ha madarak, vagy állatok belekeverednek, elpusztulnak. Ezt a folyadékot lámpákban égetik el, de mivel sokkal jobban füstöl, mint a „rendes” (növényi) olaj, ezért csak a legszegényebbek használják.
Ada elmondta, hogy a király nem volt hajlandó vele egyezkedni, mivel az a kereskedők dolga, ellenben küldött néhány kereskedőt az ajándékok kísérőjeként.
Ada sokat alkudozott a kereskedőkkel, és számunkra igen kedvező feltételekkel állapodott meg évi 10 szekér vas, és 130 korsó kőolaj vásárlásáról. Természetesen a nagy távolság miatt az anyagok ára eltörpültek a szállítási költségek mellett, de ebben az időben más volt a fontos…

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!